Egy fiatal pár története
Ez a történet, az 1940-es években játszódik. Egy párról szól, akik nagyon fiatalon kötöttek házasságot. Az ifjú feleség mindössze 16 éves volt, a férj, pedig 18. Ebben az időben a korán egybekelés nem volt feltűnő. Sőt, ha 16 évesen nem ment férjhez egy lány, akkor már megszólták a falubeliek, hogy vénlány marad.
Az ifjú pár tehát megkezdte önálló családi életét. Nagyon szegényes körülmények között tengették életüket. Nyáron eljártak a határba aratni, markot szedni, télen, pedig az asszony kosarat font, az ember, pedig eljárt a vasútállomásra vagonokat rakodni.
Hamarosan állapotos lett a fiatalasszony. Nagyon örültek az áldásnak, és nagy izgalommal, tele tervezgetéssel várták elsőszülött szerelem gyermeküket. A nyolcadik hónapban azonban a fiatalasszony elkezdett görcsölni és vérezni. Nagyon megijedtek. Férje azonnal kért kölcsön egy szekeret, és máris vitte feleségét a helybéli szülőotthonba, ahol akkoriban szülésznő segítette világra az újszülötteket. Sajnos a szülésznő nem tudta vállalni az erősen vérző nő megszülesztését, ezért a tőlük csaknem 50 km-re levő városi kórházba utalta. A mentő jött is hamarosan és elszállította a kétségbeesett fiatal anyajelöltet. Az apa, pedig izgatottan tért haza egyedül. A korházban hosszú vajúdás és iszonyú fájdalmak után végre megszületett egy csodálatosan szép, hosszú fekete hajú, pirospozsgás arcú, gyönyörű pufók kislány. Az erősen vérző és erejét egyre elvesztő ifjú anyuka boldogan nézte, ahogy fürdetik egészségesnek látszó, érett pici lányát és hallotta harsány sírását. Sajnos kezébe nem adták a fiatal anyának gyermekét, mert nagyon gyenge volt a vérveszteség miatt, és azonnal készültek az altatáshoz, mert nem volt vesztegetni való idő. Sürgősen meg kellett műteni az anyukát és elállítani a vérzést, mert életveszély alakult ki. Az asszonyka kábulatában is boldogan tekintett a kicsi lányára, akit serénykedve tett rendbe a csecsemős, és az altatás mámorában hallotta a tőle egyre távolodó kicsi lány sírását. Elaludt.
Elvégezték a műtétet, ami szerencsésen sikerült. A kórházi ágyon tért magához. Olyan gyenge volt, mint a harmat a sok vérveszteség miatt. Napok teltek el, és nem tudott semmit a kislánya felől. A többi anyukának mindig hozták a babákat szopni, akik boldogan ölelték magukhoz pici csemetéjüket, de az ő kicsi lánya nem volt sehol, csak fájó szívvel sóvárgott utána.
Eleinte tudta, hogy biztosan azért nem hozzák, mert nagyon gyenge. De amikor már erősödött nem bírta tovább, és megkérdezte az ápolótól, hogy mikor hozzák már be az ő kicsi lányát.
Az ápolónő csak ennyit mondott:
- Egy pillanat azonnal szólok a doktorúrnak.
A fiatalasszonyba ekkor belehasított valami fura érzés. Nagyon izgatott lett. Jött is hamarosan a doktorúr, aki a műtétet végezte, és a következőket mondta.
- Kedves asszonyom! Sajnálattal kell közölnöm önnel, hogy a csecsemője koraszülötten jött a világra, és nem tudott megbirkózni az élettel. Meghalt.
Ezt a szomorú hírt hallva, az ifjú asszonyba egy világ dőlt össze. Még fel sem tudta fogni a hallottakat.
- Istenem! Hiszen annyira szép volt, mozgott, sírt, élt. Nem tűnt koraszülöttnek. Annyira szép, életrevaló kisbaba volt. Mégis mi történhetett?
Megkérdezte a doktortól, hogy láthatja- e a kisbabát.
Mire ő azt válaszolta:
- Sajnálom asszonyom, már el lett temetve.
Könny gyűlt a tehetetlen fiatalasszony szemébe. Alig tudott uralkodni magán, akkora volt a fájdalom a lelkében. Reszkető ajkakkal, bátortalanul kérdezte meg.
- És mégis hova temették? Hova vigyek virágot a kicsinek?
Mire az orvos válasza a következő volt:
- Sajnálom, de nem tudom megmondani. Bele tettük a kicsit egy dobozba, és az egyik felnőtt halott lábához helyeztük a koporsóba.
A fiatalasszony teljesen ledöbbenve fogadta az iszonyú hírt. Még az sem adatott meg neki, hogy halott csecsemőjét láthassa, és tudhassa, hogy hol nyugszik a csöppség. Borzasztó, le nem írható lelki fájdalom játszódott le benne.
Sokáig volt kórházba, mire teljesen felépült. A férj akkor látta először a feleségét, amikor érte ment a kórházba. Nem azért, mert nem szerette és nem aggódott érte, hanem azért, mert nem volt pénzük vonatra az utazgatáshoz. Azt a pénzt is kölcsön kapta, amiből érte ment a feleségéért. A két szerencsétlenül járt ember szomorúan, lehorgasztott fejjel, kézen fogva hagyták el a kórházat a szerelmük gyümölcse nélkül.
A fiatalasszony megkapta a műtétről a zárójelentést, de sem születési, sem halotti anyakönyvi kivonatot nem kapott a kicsiről. Teljesen olyan volt számukra ez az esemény, mint egy rossz álom, ami soha nem történt meg. A világon semmi nyoma nem maradt a picinek, csak a mérhetetlen fájdalom az anyában, aki még ma is él, és nincs olyan nap, hogy ne gondolna a tündérszép csecsemőjére. Abban a reményben él, hogy valahol a világban csodálatos életet él az ő kicsi lánya, aki azóta talán már nagymama is. Ezt sajnos soha nem fogja megtudni.
Ebben az időben nagyon sok ilyen eset történt. Sok szegény sorsú, fiatalasszony veszítette így el gyermekét. Mint később fény derült rá, tényleg működött a gyermekkereskedelem és az ilyen fiatal tehetetlen szülő nőket használták ki vele, akik szegények voltak, tapasztalatlanok, és nem tudtak semmivel sem érvelni és védekezni az orvosokkal szemben.
Higgyük azt, hogy ez a kis csecsemő azóta, egy életerős nagymamakorú hölgy, aki nagyon boldogan él és neveli unokáit.
2005. 06. 19. Évi
Egy történet a buszállomáson
Ez a novella, egy valós eseményt dolgoz fel, ami kb. 23 évvel ezelőtt történt meg.
A buszállomás egyik megállójában, hatalmas tömeg várakozott. Végignézve rajtuk, lehetett úgy két buszra való sokaság. Közöttük egy fiatal pár, az apa kezében egy körülbelül egy éves forma kisfiú, az anya, aki a babakocsi fogantyúját fogdosta látszólag idegesen, valamint egy korosodó asszony, kezében csomagokkal, aki a kicsi gyermek nagymamája lehetett. Aggodalommal telve néztek magukon körül. Leolvasható volt arcukról a kérdés. Vajon hogy fognak ebben a tömegben felkerülni a buszra?
Kis idő elteltével, megjelent a távolsági busz, de még nem állt be a kiinduló helyére. A fiatalasszonyon tétovaság látszott, majd hírtelen határozott léptekkel a busz irányába sietett, és a sofőrhöz lépett. Illedelmesen köszönt, és megkérte a vezetőt, had szálljanak fel a kicsi gyerekkel és a babakocsival addig, míg be nem áll a busszal az indulási helyre. Elmondta, hogy most jöttek a kórházból, a gyerek aznap egy urulógiai műtéten esett át, ezért szeretnének felférni a buszra, mert a gyerek szempontjából jó lenne minél hamarabb haza kerülni. Valamint a babakocsit sem egyszerű ekkora tömegben a buszra feltenni. Erre a buszvezetője a következőt válaszolta.
- Sajnálom kedves asszonyom, de itt mindenki szeretne minél hamarabb hazajutni.
- Talán, próbálkozzanak felszállni a hátsó ajtónál.
A fiatalasszonyon látszott a csalódottság, és a semmit megköszönve, csüggedten ment vissza családjához.
Kis idő múlva a busz elfoglalta indulási helyét, és abban a pillanatban szinte egymást taposva indult meg a tömeg a kinyílt ajtók felé. Az apa a gyerekkel beállt a sorba, és sodródott az árral.
Hurrá! Ők már nagy nehezen felkerültek, valaki még a helyét is átadta nekik, így le is tudtak ülni. Az anya és a nagymama a babakocsival persze nem tudott furakodni, így a sor végére maradtak. Mindenki fent volt a buszon, úgy préselődtek rajta az emberek, mint a heringek. Most már csak a babakocsinak és a két hölgynek kellene feljutni valahogy, és el is indulhatna a busz.
De vajon hogyan?
Egy jóindulatú ember, egyből segítségükre sietett. A babakocsit segített felcibálni, de hely nem volt sajnos, csak az emberek feje felett. Így néhányan, mókásan tartották fejük fölött a babakocsit. Az anya is felfért még éppen, de a nagymama a csomagokkal sajnos már nem. Ekkor az anya gyorsan mérlegelve a helyzetet, megkérte az embereket, hogy adják vissza a babakocsit és hirtelen leszállt a buszról. Azt gondolta, az a legfontosabb, hogy a gyerek kerüljön haza mielőbb, ők ráérnek a következő busszal hazamenni. Mire csukódtak az ajtók, az anya elméjén hírtelen átvillant a gondolat.
- Úr Isten a férjemnél nincs pénz!
A busz közben elindult. Az anya kétségbeesetten elkezdett szaladni és kiabálni a busz mellett, hogy azonnal álljon meg, mert a férjének a gyerekkel le kell szállnia. A sofőr megállt, az apa, pedig aki mit sem tudott az akkor történt bonyodalmakról, lecihelődött nagy nehezen a gyerekkel a buszról. Ekkor már a fiatalasszonyban dúlt az ideg, pláne amikor látta a buszból kitekintő nők és férfiak gúnyos mosollyal megtelt arcát.
A jelenetet nem volt nehéz észrevenni. Így a legközelebb induló buszvezetője is végignézte a tortúrát. A fiatalasszony szemébe könny szökött, és a feszültséget nem bírván tovább elkezdett sírni. Egyszer csak érezte, hogy valaki megérinti a vállát. A következő busz vezetője volt az.
- Drága asszonyom ne sírjon. Én a következő busszal haza viszem magukat - mondta. Megmutatta hol áll a busz, és azt tanácsolta, hogy 10 perccel indulás előtt legyenek ott, és felengedi őket a buszra. Az anya szeme felcsillant és szinte kérdően nézett az idegen férfira. A meglepettségtől egy szó sem tudott kijönni a száján, csak potyogtak a könnyei.
Amikor eljött az idő, a kis család kényelmesen elhelyezkedett a busz hátuljába, elfért rendesen a babakocsi is, és az embertömeg is, minden felesleges tortúra nélkül.
Hajdúnánás, 2005. 04. 01. Évi
Rejtélyes barátság
Emese a gimnázium 2. osztályába járt, 16 éves volt.
Gábor 18 éves, ő a szakközepes részen végzős diák.
A lánynak volt egy 4 hónapig tartó kapcsolata az egyik harmadikos fiúval, mikor ő még csak elsős volt.
Emese bátortalansága miatt szakítottak, mert nem merte Lacit megcsókolni.
Nem tudta még, mi az, hogy csókolózni.
Laci pedig sokat kérlelte a kapuban, mikor egy-egy séta, vagy mozi után hazakísérte.
- Kérdezhetek valamit? – mondta
- Kérdezd! - válaszolta Emese.
- Megcsókolhatlak?
Hosszas zavarban lét után, a válasz a következő volt.
- Nem!
Minden egyes alkalommal ugyan ez játszódott le, míg csak meg nem elégelték, és szakítottak.
Emese most éppen a második kapcsolatában van a volt barátja osztálytársával.
Neki ugyanis nagyon imponált, hogy nem adta magát oda a barátjának egyből Emese.
Mi tagadás, a lánynak is nagyon tetszett a fiú, már régóta.
A kollégium menzáján, sokat kísérte szemével, míg várt az ebédre.
Valószínű ezt a srác észre is vehette, de nem adott semmi jelet.
Majd következett az iskolában egy rendezvény, az ismerkedési est.
Felcsendült a zene, és a fiú egyből a lány felé tartott.
A lány szíve elkezdett hevesen verni, és szurkolt magában, hogy csak hozzá menjen, őt kérje fel táncolni!
Kívánsága teljesült.
A fiú egyenesen felé tartott.
- Szabad egy táncra? – kérdezte.
- A lány a meglepetéstől alig tudta kibökni, hogy – igen.
Elmentek táncolni.
Először gyors táncok voltak.
Emese még fel sem mert nézni, csak a lábát, valamint a padlót látta.
Néha rátévedt a szeme a partnere cipőjére.
- Mekkora lába van, gondolta magában.
Egyszer aztán egy lassú tánc következett.
Tétován megölelte egymást a fiatal pár, és ki tudja mi járt a fejükben éppen.
Biztosan nagyon jól eső gondolatok.
A tánc végén a fiú a lány fülébe súgta.
- Gyere, igyunk meg egy kólát.
A lány beleegyezően követte a fiút.
Majd a tornaterem öltözőjében, ahol rendezve volt a buli, leült a fiú egy padra.
A lánynak már nem jutott hely, mert mindenhol ültek, ezért a fiú megkérte, hogy üljön az ölébe.
Így is történt.
Túl sokat nem beszéltek, csak néha böktek egy-egy szót egymásnak.
Az érzésük viszont annál gazdagabb volt.
Szinte kívánták egymást, ahogy ott ült a lány a fiú ölében.
A lány érezte, a fiú furcsa remegését.
Még akkor nem tudta, hogy mi is ez valójában.
Kis idő múlva, Gábor megszólalt.
- Menjünk vissza táncolni.
- Rendben – felelte Emese.
Hamarosan vége lett a szórakozásnak.
Az idő persze úgy rohant, mint még soha.
A fiú megkérdezte Emesétől, hogy hazakísérheti - e?
A lány természetesen beleegyezett.
Hazafele menet borzasztóan szorította a cipő Emese lábát.
Legszívesebben levette volna, és mezítláb gyalogolt volna haza.
Azonban a várva várt lovag szinte elfelejtette vele a szörnyű fájdalmat, amikor egyszer csak megfogta a kezét.
Kéz a kézben bandukoltak lassan hazafelé.
Nagyon hamar hazaértek.
A fiú nem ment a kapuig.
Megálltak a túloldalban, és a következőket mondta.
- Köszönöm szépen a szép estét.
- Mikor találkozhatunk újra?
A lányt jóleső érzés töltötte el, amiért ilyen kedves volt vele a kísérője.
Nem követelt csókot rögtön, mint a másik.
Emese kicsit gondolkodott, majd a következőket mondta.
- Remélem, hogy hétfőn találkozunk az iskolában.
- Biztosan - mondta a fiú.
Ekkor kétfelől megpuszilta Emesét, és elköszönt.
A lány lángban égve sietett be a szobájába.
Nem akart találkozni a szüleivel, egyáltalán senkivel.
Gyorsan levetkezett, és zutty az ágyba.
Ott azonban elkezdtek jóleső gondolatai kavarogni.
Teljesen zavar volt a fejében, össze-vissza kuszaság.
Míg egyszer csak felhevült gondolataival elaludt.
Másnap mikor felébredt, kissé még zúgott a feje a hangos zenétől, valamint attól a csodától, amiről egy éven keresztül csak álmodozott.
- Tényleg igaz lenne? – tette fel magában a nagy kérdést.
Bizony az!
Kapcsolatuk kilenc hónapig tartott.
Puszinál és kézfogásnál, esetleg egy ölelésnél több nem volt közöttük, csak a belső vágyakozás, álmodozás sokasága.
A fiú elballagott, a lány pedig harmadikas lett.
Gábor más városban lakott, így érettségi után, elköszönt Emesétől azzal, hogy majd ír képeslapot, mert az utolsó nyarat a családjával tölti.
A képeslap meg is érkezett, de ezt követően semmi.
Emese nagyon csalódott lett, és félt, hogy soha többé nem találkoznak.
Sajnos félelme nem volt hiába való.
A lány elkezdte a gimnázium harmadik évét, a fiú pedig dolgozni ment.
Hiába nem laktak egymáshoz nagyon messze, mégsem találkoztak többé.
Valószínű azért, mert nem engedték, hogy kapcsolatuk elmélyüljön.
Hogy miért?
Ez maradjon meg titoknak.
Hajdúnánás, 2006. 08. 26.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
