Mikor meglátom...
Mikor meglátom a felkelő napot,
Mely a te szemedben csillog,
Minden egyes pillanat boldog,
Mert madár dalol,
Játszik a széllel,
Azt kívánja, soha ne hagyj el.
Mikor nem vagy velem,
A szívembe hasít a félelem.
Csak veled élek,
Veled boldog az élet.
Hogyha nem lennél,
Vidám én már soha nem lennék.
Minden egyes szavad,
Ezernyi meghitt pillanat
Életem legcsodálatosabb perceit idézik nap, mint nap.
Kívánom, hogy életed
Csodás legyen,
Minden kívánságod beteljesedjen.
Titkaid, emlékeid végig kísérjék legboldogabb éveid.
Szeretném, ha így maradna,
Szerelmünk, életünk végéig tartana.
Életem célja,
Boldoggá tenni, ki szívemet virágba borította.
Ígérem, vigyázok rád, hűségem elkísér egy életen át.
A mű szerzője: Júlia39
Itt az este
Itt az este, ez jó vagy rossz?
Ha dolgoztál, jól esik lepihenni
Ha henyéltél, lehet hogy nem fogsz enni
Ha jót tettél valakivel, örömmel alszol el
Ha ma nem voltál ember, elkerül az álom
Hogy ez előfordul? -Nem csodálom!
Legyen célod! Légy türelmes!
Tudj szeretni és tanulj meg nevetni!
Legyen béke benned! -Hogy ezért mit kell tenned?
Semmi mást, csak mi emberi
És mindent amivel oktatsz és nyugtatsz
Nyújtsd ki kezed, sokan nyúlnak érte
És ha csak ennyit teszel, hidd el hogy megérte
A nappal szépen elcsendesül
Az álom tengerén megcsobban valami
Eljött a nyugalom, ez más mint az unalom
Szíved örül, lelked derül, egész lényed elszenderül
Édes álmaid és titkos vágyaid, házi mozid vásznán megjelennek
A csillagok az égen mind vigyázzák álmod
S rájössz, hogy utadat csak így érdemes járnod.
A mű szerzője: Júlia39
Igaz barát
Az igazi barát nem ismer hazugságot.
Szemedbe mondja az igazságot,
Akkor is, ha néha fáj.
Az igazi barát nem ismeri a közönyt.
Nem hagy Téged kétségek között.
Eloszlatja azokat Ő.
Az igazi barát nem ismeri a gőgöt.
Megbocsájtja ellene elkövetett bűnöd.
Kérés nélkül teszi.
Az igazi barát segít és mindig bátorít.
Önbizalmadat ezzel növeli.
Elűzi félelmeid.
Ő az akivel megnyugszik lelked.
Titkaidat őszintén megosztod vele.
Bizalmatok kölcsönös.
Igazi barátod, ha volt, örökre megmarad.
Akkor is, ha a sors egymástól elragad.
Hiányát örökké érezni fogod.
A mű szerzője: sosy
Légy önmagad
Bárcsak lenne mellettem olyankor valaki,
Mikor az önbizalmam némán haldoklik
S hitem magamban oly kevés.
Aki kezemet fogva szemembe néz,
És csak ennyit mond:” Ne félj! Add önmagad!
Aki szeret, az így is elfogad!
Töröld le arcodról a műmosolyt!
Nem baj, ha tekinteted most komoly!
Nem lehetsz mindig csak vidám!
Nem szerethet mindenki egyformán!
De hidd el: belőled csak egy van!
Fogadd el végre önmagad!
Légy aki vagy! Ne játssz szerepeket!
Ne vegye el semmi jó kedvedet!
Hisz kedves vagy, jó és okos!
Ne keress mindig mindenre indokot!
Szeresd hát meg önmagad!
Ne akarj mindig megfelelni!
Bár eszeddel tudod, hidd is el:
Magadért is lehet, Téged szeretni!”
Mondanám én erre: „ Ugyan…!
Az élet úgyis csak komédia!
Félek… ha önmagam adom,
Nem ért meg senki… S ezt nem akarom! „
Bárcsak lenne itt mellettem mindig valaki!
Ki az ellenkezőjét velem elhiteti.
A mű szerzője: sosyka
Elhagyott állomás
2006.09.11. 08:24
Seholsincsfalva megállóhely
Gazdátlan újságot cibál a szél,
A kavargó homokkal táncra kél.
Ablakot fedte nem is oly rég,
Vaksi üreg tátong az ablak helyén.
Megbontott tetőn a hold kandikál be,
Nyári zápor a padlást sem kímélte.
A resti oldalában az eresz hiányzik,
Eső folyik a falon, s a vakolat lemállik.
Bent az épületben még szomorúbb a kép,
Mocskos a padló, az ajtót kidöntötték.
Koszosak a falak, s dohszag van,
Sarokban egy pók lakik magányosan.
Az állomásfőnök a falu végén pihen,
Alig emlékszik már rá valaki, innen.
Kevés könnyet hullajtottak érte,
Mikor állomáshelyét elhagyta örökre.
Síneket felszedték, s néhány talpfa,
Szanaszét szórva, de azt is gaz takarja.
Menetrend sem őrzi az állomás nevét,
Az utasok réges-régen elfeledték.
Kóbor eb tévedt erre, de tovább áll.
Vonatra évek óta már senki se vár.
Tábla sincs a peronon, csupán a helye,
Nem létező helységnek nincs is neve.
Elhagyott állomáson megállt az idő,
Egyetlen esemény, ami még el jő.
Munkagépek jönnek s eltörlik,
Nyoma sem lesz, hogy állomás állt itt.
Budapest, 2006. szeptember 05.
A mű szerzője: Máté László, winner
Reggeli „egyszer fent – egyszer lent”
Mint minden reggel, ez is nagyon álmosan indul. Mostanában különösen aluszékony vagyok. Általában amilyen rosszul és nehezen indul, olyan jól és vidáman végződik a nap.
Már a kávémat iszom, amikor a szomszédom bekopog és szokott harsány stílusában tudomásomra hozza, hogy a munkahelyem irányába tart, ha akarom, elvisz a Zsigulijával. Nem akarom. Beszédkényszere van, ráadásul állandóan és intenzíven dohányzik. Nemegyszer gyanús volt, hogy talán nem is egy, de egyszerre két cigarettát szív. Egy szabványos cigiből ennyi füst nem származhat. Ezért aztán, amikor egyszer-kétszer kiszálltam az autójából, készséges kollegáim részvétteljesen megkérdezték, mikor gyulladt ki a Lada: már útközben, vagy amikor itt kinyitottam az ajtót és, hogy segíthetnek-e az oltásban?
Ezért kibaktatok a menetrendszerű buszhoz, ami hol jön, hol nem. Érthető hát, hogy elképesztő tömeg vár és tapossa egymás lábát a buszmegállóban. Nem létezik, hogy mindannyian felférjünk!
És végre! Feltűnik a várva várt buszunk. De szép is az élet! Megindulhat végre a roham az áhított ülőhelyek után. Mi, akik nem vagyunk elég „nyomulósok” és nem szívesen bocsájtkozunk közelharcba, épp hogy felférünk.
Már indulnánk végre, amikor valahonnan a semmiből feltűnik A BÁCSIKA. Nem rohan, nem integet, nem ordítozik, komótosan, a vidéki emberek nyugalmával egyszer csak itt van. Sofőrünk rendkívül toleráns és csodálatraméltóan nyugodt stílusában, széles mosolyra húzza a száját és az első ajtót. Emiatt néhányan lelépünk, egyesek egyszerűen kizuhannak. Itt-ott elfolytott káromkodások. A busz biztos, de heringszerűen zsúfolt belsejéből enyhe derű. Az derűl jól, akinek nem állnak éppen ketten, hárman a lábán.
Eközben mi néhányan újból nekiveselkedünk a hőn áhított magasságoknak – csodálatos módon rövid, de intenzív kézitusa után újból fent vagyunk, sőt, rutinunk odáig terjed, hogy A BÁCSIKÁT is sikerül felrángatnunk, bár magunk se értjük, ez hogy sikerült?! Örömünk mégse lehet teljes! Nos, igen: az a bizonyos BŐRÖND irritál néhányunkat, mert az semmiképpen nem fér be! Húzzuk, vonjuk, taszítjuk és forgatjuk, mindhiába. Nem és nem! Sofőrünk lelkesen, bár már kevésbé nyugodtan vezényel :
--Na még egy kicsit, na már mindjárt jó! Most emeljétek! Most megpróbálom zárni az ajtót!
És megpróbálja. Halk szisszenések – egy az ajtó munkahengeréből, egy a mellettem álló szájából. A BÁCSIKA bőröndjét és a
AJÁNLOM AZ OLDALT
